FÉLELEM VAGY BIZALOM?

Mert nem a szolgaság lelkét kaptátok, hogy ismét féljetek, hanem a fiúság Lelkét kaptátok, aki által kiáltjuk: „Abbá, Atyám!” Róm 8,15

Ezekben a napokban sokféle érzés kavarog az emberben: bizonytalanság, féltés és félelem, aggódás, az új szabályokkal kapcsolatos érzések. Mindazonáltal a leginkább kézzelfogható érzés bennünk és a környezetünkben a félelem. Mi lesz most? Mi lesz holnap? Mi lesz velem, és szeretteimmel? Mi lesz, ha szigorúbb szabályokat vezetnek be? Lesz-e elég élelem? Sokáig lehetne sorolni azokat a kérdéseket, amelyeket a bennünk lévő félelem szül. Úgy vélem, természetes ez a félelem, és valahol az életösztönünkből fakad. Bár azt is tudjuk, hogy ha hagyjuk eluralkodni, akkor romboló hatású.

A hívő ember számára elengedhetetlenül fontos az, hogy milyen minőségben éli meg az Istennel való kapcsolatát. Ugyanis ez a kapcsolat megélési forma, és még inkább minőség határozza meg az emberekhez, a környezethez, és a problémákhoz való viszonyunkat. A Római levél idézett szakasza két viszonyulást, és e két viszonyulás hatását tárja elénk. Szolgaság és fiúság.

Szolgaság. Az ember bizonyos helyzetekben kénytelen elismerni, hogy van valami vagy valaki, aki hatalmasabb, erősebb nála. Ilyenkor meghunyászkodik, mintegy megadja magát annak az erőnek, és félni kezd tőle. Így élték és élik meg sokan az Isten kapcsolatot. Isten hatalmas, mindenható, élet és halál ura, a mennyei angyalseregek királya. Nem tehet mást az ember, mint a mennyei látás előtt térdre boruló próféta. Ez az élmény az emberben gyakran egy úr-szolga istenkapcsolatot szül. Ez a kapcsolat pedig a félelmet eredményezi az életében. A mai szekularizált embernél átváltozott formában ugyan, de megjelenik ez az istenfélelem a sorshatalmaktól, a természettől és a jövőtől való félelemben.

Fiúság. Jézus egy merőben más istenkapcsolatot élt meg és mutatott fel. Mint szerető édesapára tekintett Istenre, aki továbbra is erős és hatalmas, de az apánk. Ez a lelkület határozta meg az életét, de a szenvedését is. Ez határozta meg Isten szentjeinek az életét, és környezetükhöz való viszonyt is. Gondoljunk Assisi Ferencre, aki mély bizalommal tekintett a természetre. Van egy szó, amely híven kifejezi az Újszövetségben ezt a fajta viszonyulást: Abbá. Kevés Jézustól származó arám szó maradt fenn a görög Újszövetségben, ami fennmaradt az Jézus beszédére nagyon jellemző volt. Ilyen az Abbá szó is, amelynek jelentése édesapa. Így becézte a zsidó gyerek a családi körben az apját. Ez fejezi ki Jézus Istenhez való viszonyát is. Ezzel a szóval kezdődik az Úri ima: Mi Atyánk; ezzel kezdődik az első és a hetedik szava a keresztfán. Jézus számára tehát Isten minden körülmények között édesapa. Ez a fiúság lelkülete. Azaz a Szentlélek ezt a kapcsolatot munkálja ki bennem.

Szolgaság vagy fiúság? Félelem vagy bizalom? Mibe süppedünk bele vagy van valami, amibe ebben a megváltozott élethelyzetben belekapaszkodunk? Milyen kiáltás hangzik el lelkünk mélyén? „Jajj, mi lesz velem?” vagy „Abbá, a te kezedbe helyezem a lelkem!”.

Talán a kényszerű otthonlét alatt több időnk van, mint máskor. Szánjunk ebből az időből a Vele való kapcsolat ápolására is többet! Ne a félelem lelkét gerjesszük fel magunkban, hanem a csendességek, elmélkedések, igeolvasások alkalmával a fiúság lelkét! Mert ő attól függetlenül, hogy mi hogyan gondolunk rá, továbbra is a mi mennyei Atyánk, és szeretne bennünket egyre mélyebb közösségre hívni a Szentlélek világosságával.