„A nemzet közös vállalkozás” – kezdte nyitóbeszédét Karácsony Sándor gondolatával dr. Győri János gyűjteményi igazgató és gimnáziumi tanár. „Újabb kori történelme során – közös nemzeti összefogás eredményeképpen – két ízben sikerült hazánknak föllépnie a világtörténelem színpadára: 1848. március 15-én és 1956. október 23-án.” Az utóbbi eseményekre emlékeztünk az ünnep előtti pénteken diákjainkkal az Oratóriumban, felelevenítve a forradalom debreceni eseményeit.
A műsor első felében végzős és tizenegyedikes diákjaink a nyelvi osztály közreműködésével elevenítették fel a nap eseményeit és az egykori diákok követeléseit. Ezután következett dr. Horváth Barnáné Perjéssy Márta, egykori teológushallgató személyes visszaemlékezése. Megindító volt hallgatni szüleinek és öccsének a debreceni eseményekről írt egykori levelét, majd tanúságtevő személyes hangvételű beszámolóját. Diákjaink elfogódott csendben hallgatták, hogyan csöppent bele a forradalom debreceni eseményeibe a náluk akkor alig idősebb teológa, mit jelentett számukra egyként felvonulni a belváros utcain, kiállni elveikért, megszólaltani követeléseiket, áldozatot vállalni, és a több ezres tömeg részeként kiáltani, hogy „Rabok tovább nem leszünk!” A személyes történet által új színt kaptak a történelem tankönyvek lapjairól ismert események és nemzeti jelképeink.
Mai tizenéveseink számára természetes a kokárda viselése. Megható volt a pillanat, amikor a mai diák feltűzte Márta néninek azt a kokárdát, amelyet Perjéssy Márta 66 esztendővel ezelőtt, 1956 októberében viselt, és amely aprócska tárgyként maga is nagy események tanúja lett. Kiszakadtunk a hétköznapokból, emlékezve azokra az egykori egyetemistákra, diákokra, munkásokra, hétköznapi hősökre és a későbbiek során meghurcolt áldozatokra.
Dr. Horváth Barnáné Perjéssy Márta egykori teológushallgató zárógondolata azóta is ott cseng sokak fülében tanítva bennünket, korunk mai gyermekeit: „Büszkék lehetünk 56-ra, azokra az emberekre, akik áldozatot hoztak, és akik életüket adták a szabad Magyarországért. Az akkor hordott kokárdát ma is büszkén viseljük, egy emberöltőn át megőriztük, és bizakodva adjuk át a gyermekeinknek és unokáinknak, nemzedékről nemzedékre, hogy hitünk „Istenbe vetett reménység is legyen. (1Pét 1,21)”
(BCSM)
