Beszélgetés dr. Fazakas Gergely Tamás irodalomtörténésszel, presbiteri főjegyzővel
Sajátos költészeti formát ötlött ki refis diákként osztálytársával az irodalomfakultáción: a „dualista költészetet”. A verseket külön-külön vagy közösen írták, viszont mindegyik ugyanahhoz a kitalált költőhöz tartozott – emlékezik vissza dr. Fazakas Gergely Tamás irodalomtörténész, a Debreceni Egyetem Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézetének igazgatója, a Tiszántúli Református Egyházkerület presbiteri főjegyzője.
Tanár úr a Debreceni Református Kollégium Gimnáziumában tanult. Milyenek voltak a refis évei, mi volt a legemlékezetesebb azokból az időkből?
Az egyik, ami nagyon fontos és jelen van az életemben: a gimnáziumi éveim utolsó nyarán találtunk egymásra a majdani feleségemmel, Széles Annával, akivel osztálytársak voltunk. A másik Baranyai Norberthez, szintén refis osztálytársamhoz fűződik. Sajátos költészeti formát találtunk ki, a „dualista költészetet”, Győri János tanár úr irodalomfakultációján. A verseket külön-külön vagy közösen írtuk, viszont mindegyik szöveg ugyanahhoz a fiktív, általunk kitalált költőhöz tartozott. Általában a klasszikus költészet átírása, paródiája volt ránk jellemző, részben Csokonai nyomán, s így kapcsolódtunk az Arany János Önképzőkörhöz is. Ezt folytattuk az egyetemen, ott is évfolyamtársak voltunk, máig pedig barátok és kollégák.
Mennyi ideje van a tanári pályán?
A magyar–történelem szakos diplomámat 2001 júniusában kaptam meg a Debreceni Egyetemen, de valójában idén pontosan negyedszázada, hogy tanítani kezdtem. Ugyanis már a megelőző nyáron, 2000-ben megkeresett a Debreceni Református Kollégium Gimnáziumából akkor az önállósulás útjára lépő Dóczy igazgatója, Kunszabóné Dancs Edit. Felkért engem és említett barátomat, Baranyai Norbertet, hogy végzős évünkben egy-két osztályt óraadóként tanítsunk az újrainduló iskolában. Magunk is diákok voltunk még, akár az egykori kollégiumi praeceptori rendszer „tanítva tanuló” tógásai. A tanári kar tagjaiként tanítottunk nálunk alig néhány évvel fiatalabb diákokat, négy éven át, nagy örömmel. 2001-től az egyetemi irodalomtudományi PhD-képzést is elkezdtem, szemináriumokat tartottam. Később egyetemi adjunktus, majd docens lettem, néhány éve pedig igazgatóként vezetem a Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézetet.
Mivel lehet megragadni a diákok figyelmét manapság?
Sokan mondják: az utóbbi időben erősen csökken a koncentrációképesség és a tanári magyarázatok iránti érdeklődés. Az egyéni tapasztalatokat kutatások is megerősítik: nem csak a diákok, a felnőttek körében is. Mindazonáltal a tanári oldalról a szakmai felkészültség, a diákok kérdései iránti nyitottság, a rendszeres párbeszéd, a derűs légkör, a személyes tanár-diák kapcsolat olyan elemek, amelyeket nem tudják helyettesíteni a digitális platformok, a mesterséges intelligencia eredményei. Ám megfelelően bölcs és felkészült digitális tudással, a diákokkal, hallgatókkal közösen kimunkálandó használattal a technológia képes lehet kiegészíteni, segíteni a tudásszerzést.
Számos tanulmányának tárgya a középkori, kora újkori vallási hagyományok és stílusirányzatok világa. Miért ezt a két témát választotta kutatása témájául?
Nem volt egyértelmű egyetemistaként, hogy a XVII–XVIII. századi magyar irodalmat kutatom majd, illetve a középkori és kora újkori irodalmat fogom tanítani. Ugyanis gimnazistaként Csokonai költészetével foglalkozva lettem kilencedik az Országos Középiskolai Tanulmányi Versenyen (így felvételi nélkül kerülhettem egyetemre), majd egyetemistaként sokat foglalkoztam a XIX. századi magyar történelemmel, elsősorban Szemere Bertalan nemzetpolitikai elképzeléseivel és a két világháború közötti erdélyi irodalommal, Dsida Jenő költészetével. Szemeréről dokumentumfilm-forgatókönyvet írtam a Duna Televíziónak, Dsida Psalmus Hungaricusából – Görömbei András professzor úr hallgatójaként – II. helyezést értem el az Országos Tudományos Diákköri versenyen. Viszont Győri János tanár úr a Refiben (és az utána következő években is), majd egyetemi professzoraim, Bitskey István és Imre Mihály tanár urak olyan nagy hatással voltak rám, hogy a reneszánsz és a barokk vált a legkedvesebb korszakommá. A doktori képzésemen is XVII. századi református imádságirodalommal foglalkoztam, amihez a családi hagyomány is hozzájárult – régi erdélyi család a miénk –, így a régiségbe nyúló tradíció mindig érdekelt.
Mely alkotók, írók a kedvencei?
A világirodalomból Dante Isteni színjátéka és Shakespeare drámái meg szonettjei számomra a csúcsok, ezeket a műveket, nagy örömömre, tanítom is. Magyar irodalomból szintén ebből a korszakból Balassi Bálint és Rimay János (Balassi tanítványa) lírája, Szenci Molnár Albert zsoltárköltészete. A hatalmas latin, majd anyanyelvűvé váló himnuszköltészetből sok szöveg kedves nekem, szeretem Babits Mihály, Sík Sándor himnuszfordításait. A XX. századból Radnótit olvasok gyakran és Dsida Jenőt. Kortárs szerzők közül Borbély Szilárd költészete közel áll hozzám, a régiséggel való párbeszéde. Szilágyi István, Háy János, Rakovszky Zsuzsa és mások néhány regénye is amiatt lényeges nekem, mert középkori, kora újkori szövegekkel lép párbeszédbe. A kortárs költők közül rendszeresen olvasom a nemrég sajnos elhunyt vajdasági Tolnai Ottót, és szintén közel áll hozzám Esterházy Péter munkáinak hagyománnyal való párbeszéde.
A tanár úr egyházban betöltött szerepe is családi hagyományból fakad?
Már negyedik ciklus óta vagyok presbiter a Nagyerdei Református Egyházközségben. A felmenőim között három és fél évszázadra visszamenően református lelkészeket, tanárokat is találunk. Azt tanultam tőlük, hogy az egyházi tevekénységünk, nem lelkészekként is, úgy lehet hiteles, ha a gyülekezetünket erősítjük, és keressük más eklézsiákkal és felekezetekkel a kapcsolatot. A legújabb püspöki ciklusban azt a megtisztelő felkérést kaptam, hogy magasabb szinten képviseljem ezt: a Tiszántúli Református Egyházkerület presbiteri főjegyzőjeként segítsem a kerületet kulturális, kommunikációs és oktatási kérdésekben. Ez a párbeszéd számomra missziós eszköz.
A családi életet és a munkát hogyan tudja összeegyeztetni tanár úr?
Kizárólag a kegyelem tarthat minket a krisztusi úton, vagy legalább az útpadkán… A megfáradás, a családi körből sokszor elsodró munka- és szolgálatmánia veszélyével mindig számolnunk kell. A feleségem, a három gyermekünk és a baráti-gyülekezeti körünk is sokat segít abban, hogy a munka (a kutatás, a tanítás, a vezetési feladatsor), amely a hobbim is, ne minden ébren töltött órámat töltse ki.
Ebben a mai erőszakos világban hogyan csendesedik el, miképp éli meg hitét?
A keresztyén hit mély megélésének talán az a lényege, miképp tudunk kilépni a világba, s ott Krisztus békességét közvetíteni. A világ pedig mindig agresszív volt. Az elcsendesedésre személyesen, családi és gyülekezeti közösségben nagy szükség van, és a mai világban talán éppen a csendből van kevés. Vagy túl sok is, ha arra gondolunk, hogy jóval kevesebb madárdalt és rovarzümmögést hallhatunk a környezetpusztításunk következtében. Az erőszak talán ebben mutatkozik meg legmarkánsabban: csendre ítéli a mennyei és a természeti hangokat, amelyeknek szólniuk kellene, de nehezen hagyja elcsendesedni azokat, akiknek erre szükségük volna.
(Csige Anna 12.D, fotó: Szirák Sára)