Sajátos helyzetem van iskolánkban. Ha a társaimat megkérdeznék, hogy honnan jöttem, mindannyian rávágnák, hogy ő a dunántúli fiú. És milyen igazuk van, mindig is volt egy olyan érzésem, hogy én itt egy kicsit idegen vagyok. De ha a kérdés úgy hangzana, hogy honnan származom, mindjárt más lenne a válasz. És ez a válasz részben abban az igazságtalan trianoni döntésben gyökerezik, amelyre ma emlékezünk.

Száz évvel ezelőtt Nemzetünket végzetes csapás érte. Kegyetlenebb minden háborúnál és diktatúránál, hiszen megcsonkították és elszakították a saját történelmétől. Családok sokasága szembesült egyik napról a másikra azzal, hogy egy másik országban él. Gondoljunk csak bele, mekkora sokk lenne ma valami hasonló számunkra! Mennyire képtelenek lennénk feldolgozni, mi is zajlik körülöttünk! Ilyen család volt az édesanyámé is, amelynek tagjai a Felvidéken maradtak. Ő a kelet-szlovákiai Nagykapos környékén nőtt fel, akkor, amikor az itthoninál vadabb kommunizmus dúlt a szomszédos országban. Minden elmesélt történetére tisztán emlékszem gyerekkoromból. Ha valakitől megtanultam, mit is jelent magyarnak lenni, az ő volt. Valljuk be, ma mi bizony igen kevés odafigyeléssel tanuljuk Nemzeti Himnuszunkat, amit ők suttogva énekeltek odaát az osztályukban. Ilyen és ehhez hasonló történetekből, a mi tizenéves generációnknak is egyszer végre meg kell értenie, hogy a saját múltunk a jövőnk záloga.

Ma hivatalosan Nemzeti Gyásznap van. A földkerekség egész magyarsága gyászol. Emlékezik és megrendülve áll a történelem sötét eseményei előtt. De Trianon nemcsak a fájdalom napja, Trianonnak jövőbe mutató tanulsága is van, olyasvalami ez, ami elkísérhet bennünket egy életre. Az összetartozás a legszentebb öröksége a magyarságnak. Bárhol is éljünk, bárhová sodorjon bennünket az élet, és bárhogyan is gondolkodjunk a világ dolgairól, mi magyarok mindig összetartozunk. Magyarnak lenni küldetés, ami meghatározza sorsunkat.

Néhány hónappal ezelőtt azzal kellett szembesülnünk, hogy újra komoly megpróbáltatás előtt állunk. Nem csupán néhány ember, néhány család, néhány intézmény, hanem egy teljes nemzet. Amikor a határaink újból lezárultak, akkor értettük meg igazán, milyen kincseink is vannak. Ha valami nincs, azzal lesz igazán kincs! Régi igazság ez. Azt hittük, hogy ma már nincsenek hőseink, aztán kiderült, hogy itt vannak közöttünk. És itt meg kell állnunk egy pillanatra, és köszönetet kell mondanunk mindazoknak, akik a bajba jutottak segítségére voltak és vannak ebben a nehéz időszakban. Köszönjük!

Bizonyára mindenki elgondolkodott az elmúlt hónapokban, hetekben azon, vajon milyen lesz a 100. évforduló. Hogyan fogunk együtt emlékezni? Milyen beszédek születnek majd? Felülírhat-e bármit is a korábbiakhoz képest a 100. évforduló? Korábban talán azt gondoltuk, „durva” lesz az ünneplés! Aztán a járvány megjelenésével lecsendesedett a közbeszéd. Mi, akik hiszünk az Úr Isten akaratában és igazságosságában, érezzük, hogy nem véletlenül alakult így ez az évforduló! Egy ilyen tragédia megünnepléséhez ugyanis elsősorban összetartozás kell. Az összetartozáshoz pedig csend. És ez a csend megadatott nekünk. Mert most, amikor az összetartozás fizikailag szinte lehetetlen, úgy kell összekapaszkodnunk, ahogyan azt mindig is tennünk kellett volna: lélekben! Ha 14 millió magyar ember csak egy percre is megáll az egész világon, akkor megérezhetünk valamit az összetartozás erejéből.

A Kollégium, a mi Alma Materünk is erre az összetartozásra tanít bennünket. Hiszen milyen büszkeséggel tölt el egy refist az a tudat, hogy a világ bármely pontján összefuthat valamelyik mai vagy egykori diáktársával. Tudnunk kell, hogy egy nagy múltú és ma is sokra hivatott iskola diákjai vagyunk, ami hasonlóan működik, mint a Nemzet: ha elgáncsolják, feláll, ha hibázik, tanul belőle. Ha győzedelmeskedik, szerény marad. Otthont ad és megóv. És ha bajban van, mindig lesznek olyanok, akik megmentik. Mert ismeri az egyetlen igazságot: Egyedül Istené a dicsőség!

Trianon 100. évfordulóján, a mai Nemzeti Gyásznapon szívemből kívánom: Isten óvja iskolánkat és egész Nemzetünket!