Iskolánk 39 diákból és öt felnőtt kísérőből álló csapata nagy izgalommal és várakozással foglalta el helyét 2018. március 14-én szerdán kora délután a rájuk várakozó autóbuszban. A névsorolvasás után elindultunk a Rákóczi Szövetség által támogatott vajdasági kirándulásra. A résztvevők önként jelentkeztek az útra, „feláldozták” a négy napos hosszú hétvégét a várható élmények kedvéért. Mintegy ót órás utazás után érkeztünk meg a határra, Tompánál próbáltunk belépni Szerbiába. Diákjaink közül a legtöbben először tapasztalták meg, hogy milyen az „igazi” határellenőrzés, úgy éreztük, mintha néhány évtizedet visszaugrottunk volna az időben. Másfél óra múlva folytattuk utunkat, és szerencsésen megérkeztünk Bácsfeketehegyre (Feketics), és elfoglaltuk helyünket a Református Egyház Központi Konferenciaközpontjában. A szállás elfogadható volt, a lányok 6 ágyas, a fiúk 12 ágyas szobákba kerültek, a kísérők egy és két ágyas szobákban laktak. A Központ nagyon jól felszerelt, két közösségi terem mellett volt lehetőség csocsózásra, pingpongozásra, társasjátékokra. A két konyhás néni nagyon finom ételeket készített.

Minden reggel közös áhítattal kezdődött a napunk, az énekeket két gitárosunk kísérte. Március 15-én, csütörtökön csoportunk először a helyi általános iskolát látogatta meg. Mindnyájan iskolánk egyenruháját és kokárdát viseltünk. Bojtos Béla igazgató úr és néhány tanár vártak minket, és egy osztályteremben ültettek le. Csatlakoztak hozzánk a végzős, 8. osztályos tanulók is. Igazgató Úr bemutatta az iskolát, elmondta, hogy az iskola két tannyelvű, az osztályok mintegy felében szerbül folyik az oktatás. Megtudtuk, hogy község lakói Mária Terézia idején telepedtek át Kunhegyesről, és ma is élőek a kapcsolatok. Molnár Laura diákunk elszavalta a Mi a haza? című költeményt, ami nagy sikert aratott. Utána a mi iskolánkat mutattuk be, és levetítettük a Nyilas Misi egy napja című film egy részletét. Ezután sétát tettünk az iskolában, még az órákra is bemehettünk. Az épület hatalmas, az 1970-es években épült, ma már nem tudják megtölteni a diákok. Nagyon sok család vándorolt ki, mások külföldön dolgoznak. Megcsodáltuk a tornacsarnokot, amelyhez hasonló méretű csak egy van a Vajdaságban. Ajándékaink átadása és csoportkép készítése után búcsúztunk el vendéglátóinktól.

Ezután autóbusszal a szomszéd faluba, Kishegyesre mentünk. Itt a temetőben 11 órakor kezdődött az ünnepi koszorúzás. A temetőben áll az az emlékmű, amely az 1848/49. szabadságharc utolsó győztes csatájának állít emléket. A kezdés egy kicsit eltolódott, addig a falu polgármestere adott érdekes tájékoztatást a községről, valamint az emlékműről. A műsorban a helyi iskola diákjai és hagyományőrző asszonykórus szerepelt. A hivatalos küldöttségek mellett mi is elhelyeztük koszorúnkat.

Ebéd után Bácskossuthfalvára (Ómoravica) utaztunk, ahol délután 3 órakor kezdődött az ökumenikus istentisztelet. Az istentiszteleten alig voltak helybeliek, a pártok szervezetek képviselőin kívül a mi csoportunk, valamint a harkányi református gyülekezet csoportja voltak a vendégek. Örömmel fedeztük fel, hogy a harkányiak között volt egy egykori debreceni „Refis” diák. Az istentisztelet után a közeli parkban lévő Kossuth szobor megkoszorúzása következett. Nagyon sok koszorút helyeztek el a szobor talapzatán. Megtudtuk, hogy ez volt a történelmi Magyarország első Kossuth szobra. A falu olyan mértékben tisztelte Kossuth Lajost, hogy a nevét is felvette. A koszorúzás után rövid időre meglátogattuk a kis református óvodát, és átadtuk a diákjaink által vásárolt, illetve iskolánk által ajándékozott játékokat, könyveket, kifestőket. Vacsora után a felnőttek még megnézték a helyi kultúrházban a Szabadkai Színház színészei által előadott „A forradalom előestéje” című darabot. A diákok inkább játszottak, beszélgettek, sportoltak.

Pénteken a helyi iskola művészet tanára, Móric Lajos volt a kísérőnk. Újvidékre utaztunk, de előtte letértünk Temerinbe. Ez a község a hírekben gyakran szerepel, mivel rendszeresek a szerb-magyar villongások és verekedések. Előbb a katolikus templomba mentünk, melyet Szungyi László atya mutatott be nekünk. A templom nekünk, debrecenieknek azért érdekes, mert itt látható Munkácsy Mihály Golgota és Krisztus Pilátus előtt című festményeinek elég jó minőségű másolatai. Utána Góbor Béla nyugalmazott újságíró kalauzolásával a helyi temetőbe mentünk. Az egyre erősebb esőben még inkább borzongató látványt nyújtott az a tömegsír, melyben a 2. világháború végén a szerb partizánok által kivégzett több mint 100 magyar áldozat nyugszik. A Szózat eléneklése és csoportkép készítése után tovább utaztunk Újvidékre. A látogatásunkról újságíró kísérünk cikket is írt, amely több újságban is megjelent. A cikk elérhetősége:

Újvidékre érve egyre jobban esett az eső, ezért lerövidítettük a városnézést. Három templomot néztünk meg, egy ortodoxot, egy római katolikust és egy reformátust. A református lelkészről, Botos Elemérről, kiderült, hogy felesége és legidősebb fia szintén iskolánk diákjai volt. A diákok szabadidőt kaptak, vásároltak, kipróbálták a Mc Donald’s éttermet. Délután a Duna túlsó oldalán lévő Pétervárad erődjét látogattuk meg. A szűnni nem akaró eső ellenére senki nem bánta meg, hogy felgyalogolt a várba. A hatalmas erőd maga is egy építészeti csoda, de a kilátás egészen elbűvölő volt. A Dunán átívelő hidak látványával nehéz volt betelni, a vízből kiálló pillérek ugyanakkor még a 90-es évek NATO bombázásaira emlékeztettek. Hazaérkezés után átöltözés, szárítkozás, majd társasjáték, közös éneklés következett.

Az idő gyorsan repült, szombaton már hazafelé indultunk. Reggeli után a helyi lelkipásztor, Orosz Attila esperes úr mutatta be a templomot és a gyülekezeti termet, majd búcsút vettünk vendéglátóinktól, és Zenta felé utaztunk. Zentát azért szerettük volna látni, mert ez a Délvidék legmagyarabb városa. Itt történt a híres zentai csata, amely a török Balkánról történő kiűzésének fontos állomása volt. Sajnos a szakadó esőben keveset láttunk a városból, a múzeum pedig zárva volt. Végül egy bevásárlóközpontban töltöttük az időt, csak egy csoportkép erejéig merészkedtünk a Tisza partjára. Egy helyi étteremben elfogyasztott finom ebéd feldobta a hangulatot. Szabadkán már nem mindenki vállalta az özönvízszerű esőben a városi sétát. A mintegy 25 fős csapat nem bánta meg a döntését, mert a városháza szecessziós épülete, valamint a most felújított zsinagóga lenyűgöző látványt nyújtott.

Hazafelé szakadó esőben utaztunk, és aggódva figyeltük a hazai időjárási híreket. Bármennyire igyekeztünk, nem sikerült megelőzni az ítéletidőt. Az utolsó harminc kilométeren már hóesésben, majd egyre veszélyesebb, jeges, havas úton jöttünk. Hála Istennek, sikerült baj nélkül hazaérnünk, az aggódó szülők fellélegezhettek.

Nagyon szép és tartalmas kirándulás van mögöttünk, gazdagodott a történelem ismeretünk, igen sok építészeti, kulturális értéket ismerhettünk meg. A legfontosabbak mégis az emberi kapcsolatok, a találkozások voltak, ezek még hosszú ideig megmaradnak, és hisszük, bővülnek is. Köszönjük a Rákóczi Szövetségnek az anyagi támogatást, és iskolánknak a költségek nagy részének átvállalását.