Nagyon nehéz megszólalni egy olyan ember ravatalánál, akinek emberi mérték szerint még közöttünk kellene élnie, akinek ezer és egy feladata lenne, hiszen az országos tanévrend szerint a következő napokban kell kiértesíteni a felvételiző diákokat eredményeikről, szervezni kellene a ballagás menetét, és rövidesen indulni kell reggelenként az érettségi tételekért. Ezeket a feladatokat azonban már nem MÓNUS BÉLA igazgatóhelyettes úr fogja végezni, hanem jól vagy kevésbé jól mi, akik most megdöbbenve és megtörten állunk koporsója előtt. Elmenetele után érezzük igazán hiányát, és tudjuk, nélküle az iskola már soha nem lesz az, mint ami jelenlétében volt. Talán eredetileg ő sem így gondolta, de a tanári pályán eltöltött 25 év alatt fokozatosan egy olyan adminisztratív rendszert, számítógépes hálózatot épített ki, amely az iskola működésének minden részletét áthatotta, szabályozta úgy, hogy abban az ő személyisége is benne van. Szakmai tudását, óriási munkabírását és az intézményért érzett felelősségét ismerve mindig nyugodtak lehettünk afelől, hogy minden feladat, jelentés, kötelezettség határidőre elkészül. Csodáltuk, hogy gyakran fizikai jelenléte nélkül is működtek a dolgok, és amikor már aggódni kezdtünk, a központi nyomtatóban megjelentek a várt dokumentumok. Különösen így volt ez egyre súlyosbodó betegsége idején, amikor nemcsak otthon, hanem a kórházi ágyon is iskolai feladatait végezte.

Melyek voltak azok a tulajdonságai, amelyeket diákjai és tanártársai, de a vele bármilyen kapcsolatba kerülők megtapasztaltak értékeltek és tiszteltek?

Bevallom, sokáig nehezen tudtam elképzelni, hogy a Kollégium történelmének polihisztor tudósai hogyan lehettek kiválóak egymástól látszólag távoli tudomány területeken. Mónus Béla tanár úr bizonyította be számomra, hogy ez lehetséges, hiszen a legmagasabb szinten művelte a matematikát, a fizikát, az informatikát, kiválóan orgonált, gyönyörűen énekelt a Kántusban, értett a könyveléshez, az egyházi gazdálkodáshoz, tervezett és épített orgonát, napelemes fűtési rendszert, és mintegy ráadásul jól ismerte a pedagógiai szakirodalmat is.

Tudatában volt annak, hogy nem a végzettséget igazoló dokumentumok teszik igazán értékessé egy pedagógus személyiségét, de igyekezett arra, hogy az élethosszig tartó tanulás formális követelményeinek is eleget tegyen. A Debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen szerzett matematika-fizika diplomát 1993-ban. Egykori iskolájában, a Kollégium Gimnáziumában végezte gyakorló tanítását, és itt kezdte el tanári munkáját is. A budapesti Eötvös Lóránd Tudományegyetemen szerzett informatika tanári oklevelet 2000-ben. Részt vett az új típusú érettségire felkészítő képzésben, és számtalan alkalommal volt közép és emelt szinten érettségi elnök, illetve bizottsági tag. 2016-ban szerezte meg a Budapesti Műszaki Egyetemen a közoktatás vezetői képesítést. Ugyanebben az évben teljesítette sikeresen a Pedagógus II. besoroláshoz szükséges minősítés feltételeit.

Mónus Béla tanár úr egész megjelenése komolyságot, megfontoltságot, fegyelmezettséget sugallt. Az iskolai informatikai rendszer teljhatalmú irányítójaként bizalmas információk tömegével szembesült, de soha nem élt vissza tudásával. Senkiben nem merült fel még a gondolat sem, hogy bármilyen formában részrehajló lenne például a tantárgyfelosztásban, az órarend készítésben. Nagyon szerette barátait, de az intézmény érdeke mindenen felül állt. Számára a hivatás és a magánélet nem vált szét, hanem ő a Kollégiumért, virtuálisan mindig a Kollégiumban élt. Hihetetlen kitartása és türelme volt. Az informatikai rendszerek használata új meg új problémákat vet fel, gyakran nem várt jelenségeket produkál. Ezekkel a kihívásokkal gyakran heteken keresztül küzdött, egészen addig, amíg meg nem találta a megoldást. Ugyanez a kitartás és kötelességtudat segítette át azon a tragikus időszakon is, amikor szembesülnie kellett betegsége súlyosságával, emberi mérce szerint várható kimenetelével. Hatalmas erőfeszítéssel igyekezett mind nehezebben engedelmeskedő teste korlátai ellenére munkáját, feladatát végezni. Amint tehette, botjára támaszkodva megjelent az iskolában, később pedig elektromos kocsijával jutott el a szobájáig. Utolsó szavaival is az iskolai feladatairól beszélt.

Mónus Béla életében az istenhit, a gyülekezethez, az egyházhoz tartozás annyira természetes volt, mint a levegővétel. Egyszer Berekfürdőn voltunk egy konferencián, és mesélni kezdett arról, hogy micsoda élményt jelentettek számára a nyári gyermekhetek, a közös éneklések, a tábortűz melletti beszélgetések. Lelkészgyermekként, később gyülekezeti és iskolai kántorként az istentiszteleti jelenlét, az „Úr házában való lakozás”élete természetes részévé vált, az egyházi zene és ének pedig nemcsak tantárgy, hanem az Urat dicsőítő alkalom volt számára. Ennek a hitnek a gyümölcsei lettek a különböző egyházi közösségekben vállalt tisztségek és feladatok, szolgálatok:

• az egyházmegye gyülekezeteinek segítése főszámvevőként
• a református iskolák tanárait összefogó Országos Református Tanáregyesületben vállalt feladatok és tisztségek
• a nyári balatonszárszói Talentum Tehetséggondozó Tábor informatikai szekciójának vezetése sok éven át

Hitének a legnagyobb próbáját betegsége elfogadása jelentette, különösen azért, mert a világhálón pillanatok alatt minden információt össze tudott gyűjteni, tehát tisztában volt kilátásaival. Egyszer elmesélte nekem, hogy milyen érdekes beszélgetése volt a kórteremben. A hitbeli dolgoktól távol álló szobatársai ilyen kérdéseket tettek fel neki: Ha hisz Istenben, miért engedi meg Isten, hogy beteg legyen? Mi értelme van a szenvedésnek? Elmondta, hogy éppen Jób történetét olvasta akkor, és nagyon jó beszélgetést folytatott a társakkal, bizonyságot tehetett hitéről. Később kissé fanyar humorral, de teljes komolysággal mondta: „A jó Isten tudja, hogy nem atlétának születtem, ezért vette el a járásomat, de épen hagyta a fejemet, amivel gondolkodni és dolgozni tudok”.

A nagy egyéniségek életére történő visszatekintés riasztó és elbizonytalanító is lehet számunkra, hátramaradottak számára. Már most látjuk, hogy az általa végzett munkát egy ember biztosan nem tudja elvégezni, őt nem lehet utánozni. Szolgálata személyre szabott, egyedi volt, mint ahogy mindnyájunknak egyedi életutat, saját feladatot, nekünk szóló talentumokat adott a Teremtő. Ő azok közé tartozott, akik a jézusi példázat értelmében jól forgatták és megsokszorozták a kapott talentumokat.
Emlékét megőrizzük, állt az első híradásunkban. Még nem volt időnk átgondolni, mi lesz ennek a módja. Az őrá emlékezők adományaiból vehetünk néhány számítógépet vagy díjazhatjuk az iskola informatikából kiváló diákjait. Ezt azonban kevésnek érzem. Sokkal fontosabbnak tartom, hogy az ő a lelkiségét, szakmai igényességét, kötelességtudását, a Kollégiumhoz és Egyházunkhoz való feltétlen hűségét tekintsük követendő példának, egyfajta etalonnak. Ezt a lelkiséget azonban nem lehet lemásolni, hanem csak attól lehet elkérni, akitől Mónus Béla testvérünk is kérte és kapta. Tőle, aki hitünk szerint most szeretettel fogadja őt:

Mónus Béla igazgatóhelyettes úr életéért és szolgálatárért hálát adva, a Gimnázium munkatársi és tanulói közössége nevében kívánok vigasztalást szeretetteinek, a tőle búcsúzóknak, mindnyájunknak!