Amikor temetünk, akkor szinte mindig kétféle életrajz készítése indul meg. Az egyik a fejünkben, a másik a szívünkben. Az egyik a tények, adatok, életfordulók és nagyobb események leltára. Ez tényszerű, rövid és száraz, ami belefér akár 15-20 mondatba.

De hála Istennek, az ember vágyik egy másfajta életrajz összeállására, mert egyetlen életet sem szabad és lehet elintézni egy szűkszavú nekrológgal, hiszen mi nem egy kitöltött adatlapra, egy lezárt törzskönyvi lapra vágyunk, nem évszámokra, nevekre és helyszínekre, hanem arra, hogy helyére találjon a szívünkben annak a személyisége, akit szerettünk, aki senki mással nem cserélhető fel, mert köztünk járó élete páratlanul és pótolhatatlanul – csak az övé volt. Ez a másik életrajz őrzi a személyiségét, a jellemrajzát, a lelkületét, az egész lényét, mindazt, ami a tényektől sokkal fontosabb, sőt a tények mögött van, ami az életét hordozta.

Mónus Béla szívünknek szánt életrajzát a hozzá legközelebb állók érezték belefogalmazva a Zsoltár-sorokba és a Jelenések könyve gyülekezet-jellemzésébe. Hitvallás és értékelés szólal meg egyszerre.

A hitvallásos vonások naponta tapasztalhatók lettek Mónus Bélán a munkahelyévé lett Alma Materben, a debreceni Református Gimnáziumban; a családban pedig folyamatosan kedvezményezettjei voltatok személyisége értékeinek.

Mindkét vallomásban egyszerre fejeződik ki a látszat és a valóság, hogy figyelmeztessen és vigasztaljon is: nehogy fennakadjunk a látszaton, hanem inkább jussunk el a valóságig.

Hallottuk a megrendítő hírt, hogy Mónus Béla hazatért… Olvassuk a hihetetlenül alacsony életévet, hogy mindössze 48 éves volt. Mi a látszat? Az, hogy először azt állapítjuk meg, és az foglalja le a figyelmünket, ami elfogy, és kétségbe esünk azért, ami megmarad… Szembesülünk azzal, hogy ez a látszat annyira nyomasztó, hogy túlnövi a valóságost.

A szem azt látta, hogy másfél év alatt a szemünk láttára csúszott össze és roppant meg a gerince, hétről-hétre elfogyatkozott derék termete, összeesett az ereje, zsugorodott a teste. Már nem tudott beülni az őt szállító Melinda mellé a kocsiba, kevés volt támasznak a botja, nem volt ura az elektromos kocsijának. Bevehetetlen várnak bizonyult a tanterem, az iroda-fogság után jött az ágynyugalom, majd a klaviatúra billentyűi is megerőltetővé váltak az ujjainak, hiába tette rá Édesanyja a kezét a gépre…

Letagadhatatlanul igaz ez a folyamat, mégis látszat, mert az utolsó másfél év fizikai elfogyatkozása nem nyomhatja el bennünk azt a négy és fél évtizedes fokozatos épülést, belső növekedést, ami az igazi, és a valós állapota lett Mónus Bélának!

Lám, milyen csalóka a látszat és milyen becsapós az, amit mi elfogyónak láttunk! Csak az Élő Isten strigulázta és Ő tudja, hogy Mónus Béla hányszor énekelte a Kollégiumi Kántusban Gárdonyi Zoltán bibliai zsoltár-kompozíciójában, a 73. zsoltár sorait: „Ha elfogyatkozik is testem és szívem, szívemnek kősziklája és az én örökségem te vagy, oh Isten, mindörökké!” Mónus Béla ennek a hitvallásnak lett az örököse és a birtokosa teljes szívvel és egyre gyarapodó hittel.

Örökség-tudata hamar megszületett a szülői házban, a lelkipásztor Édesapa gyülekezeti szolgálatának sokféle segítése közben és a felhőtlen Refis-években. Saját bőrén érezte, amit így fogalmazott diákjainak: „A Refiben sokszor megtörtént már a szent csoda, hogy az üres szívek megteltek hittel, tudománnyal, hűséggel Isten iránt, népünk iránt, anyaszentegyházunk iránt. Voltak tanárok, akik Jézus Krisztus szeretetével teletöltöttek minden lélek-korsót.”

Az egyetem után, visszakerülve a Gimnáziumba, mindvégig az foglalkoztatta, hogy hogyan és mivel tudja megtölteni a reá is bízott „lélek-korsókat”. Tehetségéhez mérten azon járt az agya, hogy milyen újítás, technikai megoldás viszi előbbre az intézményt. Ő maga örököse lett az istentisztelet és az egyházzene szépségének, és a matematikus-himnológus Maróthi György professzor kései tanár-utódaként, átörökítője lett a mi gazdag protestáns iskolakultúránknak. Hosszú éveken át nyaranta tanított a kántorképzőn és aktívan segítette-vezette az Országos Református Tanáregyesületet. Örökség-gondozást végzett mint rendszergazda a Neten és egyházmegyei tanácsos-főszámvevőként a Debreceni Egyházmegyében, tanárként és osztályfőnökként a gimnáziumban és négyszeres keresztapaként a szűkebb családjában.

Meg volt győződve arról, hogy gazdag örökségünk van, mint magyar református keresztyéneknek! Milyen jó, hogy Isten elveszi a szemünkről a hályogot, hogy lássuk meg az Ő nálunk letett, megszaporításra, szétosztásra érdemes örökségét! Rácsodálkozhatunk, hogy mindenek ellenére Isten örökösei vagyunk. Lehet, hogy megtépázott és megkopott a mi örökségünk, de jó tudni, hogy erre az örökségre az illik: nem az minősíti, hogy mennyi idős, hogy határok által felszabdaltatott és semmi esetre sem az szabja meg az értékét, hogy pénzben kifejezve mennyi a piaci értéke. Ezt az örökséget az minősíti, hogy ehhez az örökséghez a Szentháromság Istennek van köze, aki még a kicsiny és terhes örökséget is áldássá teszi. Ezért hirdette összefüggéseket és képleteket magyarázva, órarendet programozva és honlapot kezelve, énekhangját kieresztve és az orgonaépítészetben-orgonálásban elmerülve, hogy mi Isten örökségének várományosai vagyunk. Van földi és van mennyei polgárjogunk: örökösei vagyunk Istennek és örököstársai Krisztusnak, ha vele együtt szenvedünk, hogy vele együtt meg is dicsőüljünk. Az Ő Országa a mi legnagyszerűbb örökségünk!

Ezért, ha igazán eszünkbe vesszük azt, ami elfogy, és ami megmarad, akkor az Örökkévaló Isten öröksége, közelsége, a belé vetett reménység feledtet minden fogyatkozást és veszteséget, és szembesülünk azzal, ami az élő Isten valósága.

Az Örökkévaló Isten örököseinek boldog tapasztalata, hogy Uramat, az Urat tartom oltalmamnak. Ősi tapasztalat ez! Az Istenhez tartozó ember és nép alapélménye, hogy az Isten védelmező Úr: oltalom. A mi veszélyeztetett életünkben is akadnak órák, napok, időszakok, amikor kiderül, hogy „oltalomra” szoruló emberek vagyunk.

Boldog ember az, aki rájön, hogy Isten oltalma alatt áll és ez bátorrá teszi arra, hogy ő is oltalmazóként lépjen fel. Ahogyan Isten közelsége oly igen jó, és tud gyógyír lenni, sebet kötözni, elhordozni mindazt, ami ránk nehezedik, úgy jó oltalmazni édesanyát, testvért, keresztgyermeket. Mónus Béla ebben is gyakorolta magát szerettei körében, hogy Édesapja halála után családfővé emelkedett, és otthont, menedéket, oltalmat nyújtott a közelségét elfogadó családtagjainak, és testvérével, Melindával, szinte mint „főállású keresztszülők” vállalták fel keresztgyermekeik segítését, tanítgatását, életük gyarapodását. Megélte, hogy Isten oltalmát élvezve maga is oltalmazóvá tudott válni.

Visszanézve életére, családja és iskolája együtt állapíthatja meg: terhet viseltél, és béketűrő vagy, a Krisztus nevéért fáradoztál és nem fáradtál el. Jézus nevéért végzett buzgósága még testi gyengesége idején sem bénult meg.

Illett rá az állhatatos teherviselő és a türelmesen fáradhatatlan jellemzés. Életszeretete, belső derűje, önzetlen szeretete jelezte, hogy a kegyelmes Isten áldását hordozta, amiből erő, élettér, biztonság, nyugalom, boldogulás származott másoknak is.

Bírta a fáradságos, testi-szellemi erőt kívánó feladatokat, mert tudta: a keresztyének Krisztus munkásai. És hitte: Jézus parancsa-ereje-ígérete által az emberfeletti munka is elvégezhető. A Biblia nyelvén mondva, megkapta a hüpomoné ajándékát: a terhek alatt maradás készségét, és nem dobta le magáról a terhet, és nem is terhelte rá másra, sőt tudatosan vállalta át másoktól a terheket, mert azokban Isten kegyelmes terheit látta meg.

Munkák elvégzése és tűrni valók elhordozása: mindennapos feladatunk. Közben kettőtől biztosan szenvedünk.

Szenvedünk attól és azoktól, akik mindent elvégeznek, de semmit nem tűrnek el, és azonnal lázadnak.

És szenvedünk attól és azoktól, akik mindent eltűrnek, de gyávák szembeszállni a kihasználással, vagy semmit nem engednek ki a kezük közül és fölöslegesen válnak áldozattá.

Már az első keresztyének erénnyé tették az állhatatos teherbírást, mert soha sem volt könnyű dolgozni, és mint keresztyénnek helytállni, amikor árral szemben kellett úszni, amikor képviselni kell az igaz tanítást. Erő, bátorság, kitartás szükséges ehhez, mint amit az Efezusban élő első keresztyénekről állít a szentíró.

Nem lényegtelen az a dilemma, amiről elhunyt szerettünk Édesanyja és Testvére beszélt nekem, mintegy kommentálva az Efezusi keresztyének jellemzésére szánt igét.

„Jó lesz ez? - Hát Bélára nem vonatkozik az ige folytatása: „az a kifogásom ellened, hogy az első szeretet elhagytad…” Ami ott és akkor az efezusi keresztyénekre jellemző volt, az nem jelentkezett Mónus Bélánál, hiszen utolsó leheletéig élt benne az első szeretet tüze a Krisztus ügyéért, benne a református egyházért és legbelül szeretett iskolájáért.

Felidézhetjük mi is, hogy milyen is az első szeretet tüze? Mélységes vágyódás. A napok és órák gyors fejszámolása és sürgetése az újra találkozásig. Átalakulás, belső boldogság, megforduló életszemlélet. Az első szeretet tüze betölti a gondolataidat, lendületet ad lépteidnek, ujjongóvá teszi szívedet, hittel tölt fel. A munka úgy megy, mint még soha azelőtt. A nehezet és a legnehezebbet is elbírtad, elviselted, magadra vetted ennek a szeretetnek a belső erejéből.

Első szeretet – Jézusi igény a legbensőbb életkapcsolatra, a ráutaltság érzésével, hogy mi annyira rá vagyunk utalva, hogy nem tudunk mást tenni, mint az Ő tekintetét keresni, az Ő hangjára figyelni, és aztán Vele beszélni és Őt kérdezni, az Ő akaratára hangolódni, és érte élni. Ez a hozzá ragaszkodó szeretet az a „tápegység”, „az a szünetmentes áramforrás”, amely életben tartja a teherviselést, az állhatatosságot, a hűséget.

Első szeretet, amit óvni kell, mert fenyegeti a megszokás, a tradíció, az illendősség, a rutin az üres formaság.

Masszív egyházkritika és iskolabírálat ez. A legszebb igazhitűség sem pótolhatja az első szeretetet tüzét! Lehet, hogy külsőleg még minden ott van, ami egy igazi élő egyházhoz tartozik, de hiányzik a tűz, a fény, a szeretet vonzó sugárzása.

Gyászoló Testvéreim! Nem a szép pozíciók őrizték meg Mónus Bélában az első szeretet tüzét, hanem a már kimutatott, megélt, megbizonyított első szeretet tüzét érezték meg tanártársak és igazgató, egyházmegye és igazgatótanács, hogy mutassa meg még nagyobb felelősségi körben talentumait…

Az első szeretet tüze tartotta benne utolsó pillanatig az életkedvet, hogy az Úr Istenbe vetett reménységgel hirdesse Isten cselekedeteit. Elkötelezett református keresztyén tanárként életprogramja volt ez, amint annak bizonyságát a 2004. évi ballagási beszédében is, amikor így búcsúzott az akkori 12./A-tól: „Készüljetek arra, hogy átvegyétek az olajat, és azon a nagy piactéren, ahol hamis példaképeket állítanak elénk, ahol csillogó-villogó, de belül rothadt dolgokat sóznak ránk, ahol oly sokszor kialszik az ifjú szívekben a világosság, és sötétségbe borulnak a családok, ahol már rég eladták a hűséget és a becsületet, ahol silány üzleti üggyé zsugorodott sokak szájában még az Istenhez való hűség ügye is, ott tudjatok hűségesen világítani és tiszta hittel és tudománnyal fényleni! … Vigyétek magatokkal a megtartó, gyógyító olajat, hogy azon az úton, amelyet Isten mutat nektek, úgy tudjatok menni, hogy mindenütt világosság, gyógyulás és élet fakadjon! Tudjátok osztani a szeretetet, hisz minél többet adtok, annál több marad.”

Gyászoló Testvéreim! Elbocsátjuk most azt, aki hűséggel, béketűréssel és fáradhatatlanul viselt sokféle terhet a Krisztus nevéért.

Teste és szíve elfogyatkozott, de megmaradt számára a reménység kősziklája, az Isten közelségének öröksége, amiről együtt hisszük: Isten közelsége oly igen jó nékünk. Ámen.