Mónus Béla, a Debreceni Református Kollégium Gimnáziumának igazgatóhelyettese, matematika-fizika-informatika tanára, szeretett munkatársunk, barátunk végleg eltávozott közülünk. Hisszük, hogy lelkét nem visszaadta teremtőjének, mert akik ismerték, tudják, hogy lelke mindig is teremtőjénél volt, sosem távolodott el tőle. Képes volt arra, hogy csupán emberi magatartásával, jelenlétével azokhoz is közelebb hozza Isten lelkét, akik tanácsért, segítségért fordultak hozzá.

Mónus Béla egész életében jelen volt a Kollégium, a előbb diákként, majd huszonöt évig tanárként gimnázium, közben egy bő évtizedig a Kántusban is énekelt. Édesapja gyülekezetében kántorként, a Debreceni Egyházmegyében, az Országos Református Tanáregyesületben is mindig példaszerű volt a munkája és a jelenléte.

A szó nemes értelmében vett, valódi jelenlét volt az övé. Termete, komoly tekintete, hangja és csöndessége tekintélyt parancsolt. Sohasem kapkodott, minden tevékenységét rá jellemzően megfontoltan végezte, amely biztosította a minőséget. Beszélgetés közben rövidebb-hosszabb hallgatás előzte meg mondatait, mialatt alaposan átgondolta és pontosan megfogalmazta véleményét. Türelme végtelennek tűnt akkor is, amikor ereje teljében állította kihívás elé egy bonyolult helyzet vagy egy kapkodó munkatárs. Amikor azonban emberi ésszel megmagyarázhatatlan betegsége kezdte legyengíteni testét, egyértelmű lett mindenki előtt, hogy valóban végtelen a türelme. Ezt a végtelen türelmet a végtelen kegyelembe vetett biztos hit adhatta csak meg.

Mónus Béla barátsága önmagában is megtisztelő volt azok számára, akik igényt tartottak rá. Úgy éreztük, hogy mindenre és bármire képes barátaiért. Akik láthattuk őt otthon, értettük, hogy a családból hozza és sugározza a békességet, a megértést. Oázisszerű kertjükben alig hallatszik a közeli főút moraja, nem látszik a szomszédos emeletes ház; a kutyák, macskák, csirkék szinte édeni békességben élnek ott ma is. Ugyanezzel a békével tudta végezni a munkáját is, gyakran erején felül, olyan időkben is, amikor életét sérelmek árnyékolták be.

Szó szerint utolsó leheletéig végezte munkáját, azzal a felelősséggel, hogy nélküle az iskola élete bénult volna meg. Amikor már mozdulni nem tudott, a tekintetével kezelte a számítógépet, mely lelketlen technikai eszközként az ő számára nemcsak testi korlátai átlépését biztosította, hanem a hasznosság tudatát biztosítva meghosszabbította életét is, kitolva időben a hihetetlen és érthetetlen tényt, hogy jelenléte véges.

Mónus Béla még jelen van az adatbázisokban személyes adatai révén. A memóriák őrzik szakdolgozatát, fényképeit, az általa létrehozott és kezelt adatbázisokat, a hálózatok az ő keze nyomán működnek. Az általa megalkotott iskolai honlapot már más szerkeszti, a digitális naplót már nem ő kezeli. Jelenléte azonban a gépi memória mellett a mi emlékezetünkben él tovább. Lelke pedig hitünk szerint teremtőjénél van.