Kedves Ballagó Diákok, Szülők, Munkatársaim, Vendégeink, kedves Ünneplő Gyülekezet!

Ha most azt várják, hogy búcsúzó osztályfőnöki beszédet fognak hallani, csalódniuk kell, mert az ünnepi alkalomra szánt beszédek már mind elhangzottak, hiszen én csupán egy mesét hoztam.

Hol volt, hol nem volt, túl az üveghegyen, vagy talán pont itt Debrecenben, vagy egy közeli településen, élt egyszer egy szegény ember. A szegény ember legnagyobb kincse, szeme fénye gyermeke volt, s amikor eljött az idő, így szólt hozzá:

- Gyermekem, ideje, hogy világot láss – s ezzel fogta, s elvitte egy nagy erdő szélére, s ott letette. – Most itt hagylak – mondta – hogy okosodj, tanulj. Mire megtalálod az utat, amely az erdő túlsó végéhez vezet, addigra ember lesz belőled! De nehogy szégyent hozz a fejemre! Ne feledd, imádkozzál és dolgozzál, mert abból baj nem lehet – s azzal a gyermekecske nyakába akasztott egy tarisznyát tele hamuba sült pogácsával, s elment.

A gyermekecske kétségbeesve tekintett szét: - Hű, micsoda nagy, történelmi fák! Hogy fogok én itt boldogulni? – S mikor pont el akart pityeredni nagy elkeseredésében, meglátott egy töpörödött öreg anyókát. – Áldás, békesség, öreganyám! – köszönt tisztelettudóan az anyókának. – Mi járatban, édes gyermekem? – kérdezte az anyóka, miközben szemügyre vette a gyermeket. – Édesapám azt mondta, hogy emberré kell lennem, fel kell növekednem, s észben, tudásban gyarapodnom. Csak ahhoz át kell jutnom ezen a hatalmas erdőn. – Jó helyen jársz, édes gyermekem – mondta az anyóka, akinek megtetszett a gyermekecske szemében megcsillanó értelem. – Gyere, majd én vezetlek utadon. – Így történt, hogy az anyó és a gyermek együtt indultak el.

A gyermek kezdetben félt, s hevesen szorította az anyóka kezét egy-egy ijesztő kanyarulatnál vagy sötétebb zugnál, de minél jobban előre haladtak az erdő sűrűjében, úgy bátorodott a gyermekecske, s iramodott futásnak egyedül, hogy aztán boldogan, büszkén szaladjon vissza az anyóhoz.

Az anyó és a gyermek együtt csodálta az ég madarainak sokszínűségét, számolgatták a fák évgyűrűit, s közben azon merengtek, Milyen csodákat élhettek meg a komor fák hosszú életük során. Együtt hallgatták, miféle rímeket susognak a falevelek, s el-elgondolkoztak azon is, hogy micsoda kéz formálta a grafitot és a gyémántot oly hasonlóvá és oly különbözővé. Ha jókedvük kerekedett, együtt daloltak, s ha eső verte végig őket, nagy egyetértésben dagasztották a sarat. Közben elfogyott a hamuba sült pogácsa, de a gyermek egyre kevésbé szomorkodott üresedő tarisznyája láttán, hisz szíve és esze egyre jobban megtelt mindenféle kinccsel.

Egyszer azonban fény kezdett derengeni a fák között.

- Ez itt már az erdő másik széle, ahova vágytál – mondta az anyó. – Lassan eléred a célt, melyet magad elé tűztél. Hamarosan el kell köszönnünk egymástól. – A gyermekecske, aki idő közben felcseperedett, meglepődött. – Máris el kell válnunk? Igaz, néha nagyon hosszúnak tűnt az út, de most úgy érzem, nagyon hamar vége lett. Innentől már tényleg egyedül kell továbbmennem? – Nem mégy egyedül – nyugtatta az anyó. – Mivel négy vagy öt éven át öreganyámnak szólítottál, adok neked egy tarisznyát, s benne három csodatévő szerszámot: egy kőtáblát, egy ív papirost s egy karaj kenyeret. Ha bajba kerülsz, ezekre mindig számíthatsz. Ha gyengül a hited, vess egy pillantást a kőtáblára, s megtalálod azt a törvényt, amelyet követve a helyes úton járhatsz. Ha kevésnek érzed a tudásod, csak pillants rá a papirosra, s azonnal kiolvashatod belőle a szükséges ismeretet. S ha találkozol egy elesett, éhező embertársaddal, ott lesz nálad a karéj kenyér. Adj neki belőle, s a kenyér sosem fog elfogyni. Minél többet adsz, annál jobban fog szaporodni. – Köszönöm, öreganyám – mondta az immár csaknem felnőtté lett gyermek. – Az anyó titokban elmorzsolt egy könnycseppet a szeme sarkában, s büszkén nézett a gyermekre. – Most menj, innentől nélkülem kell boldogulnod! „Te vagy az, aki nyitott szemmel és szívvel jársz a világban. Te vagy az, aki észreveszi az élet apró szépségeit, te segítesz jó szívvel, ahol éppen kell, általad lesz ez a világ még szebb és jobb. Mi legfeljebb segítünk neked.” – mondom most én is az anyóval együtt, aki Isten kegyelmébe ajánlotta a gyermeket.

Isten áldjon benneteket!